2004. június 19-től 26-ig vettem részt életem első búvártúráján az OTP Búvár Klub szervezésében, az adriai Hvar sziget környéki vizekben. A bankban folyó klubtevékenység, a klubvezető - Lovász Imre személyisége, elkötelezettsége, a búvárok élménybeszámolói és persze a személyes érdeklődésem vezetett oda, hogy tavaly ősszel a klub szervezésében induló búvártanfolyamra jelentkeztem fiammal. Az elméleti oktatást követő uszodai felkészülés egy kicsit sokkolóan hatott rám. "Hogyan fogok felemelkedni ennyi felszerelésben?" kérdeztem egy cseppet megilletődötten, magamtól. Mire megszoktam az uszodai körülményeket, a dorogi tó hűvös, őszi és látótávolságban nem a Spektrum TV-ben látottakkal vetekedő vize nyújtotta az újabb kihívást számomra. A "vizsgamerüléseket" követően azonban már élvezettel kutattam fel a tó élővilágát, felfedezve az itt élő rákokat, sügéreket, naphalakat, süllőket és szerencsém volt egy termetes harcsával is "összefutni". Ekkor már megéreztem a víz alatti világ nyújtotta szabadságot, a háromdimenziós lét először furcsa, majd lenyűgöző varázsát.

És ekkor jött a hír: a búvárklub búvártúrát szervez az Adriára. Mennem kell.

Szombaton hajnali egy órakor indultunk Imre vezetésével a Babér utcai irodaháztól és délelőtt fél 11-kor már Split utcáit jártuk. A komp indulásáig volt időnk, így a Diocletianus palota ódon hangulatot árasztó falai között csodáltuk eleink építészeti remekeit.

 

A hatalmas komp egymás után nyelte el a felsorakozott autókat, közte a miénket is. Két óra hajózás után kötöttünk ki Stari Gradban, ahonnan rövid autózással jutottunk Hvar városába, ahol házigazdánk Dinko Petrić várt ránk egy ízletes vacsorával.

 

A következő napok azonos napirend szerint, de közel sem egyhangúan teltek. Kilenc órakor a ház árnyékos kertjében elfogyasztottuk reggelinket - amiben minden nap szerepelt bundás kenyér, főtt tojás, különféle felvágottak, sajtok, vaj, lekvárok (kedvencünk a sipák, magyarul csipkelekvár volt), méz, friss ropogós fehér valamint barna kenyér és persze narancsital, tea, kávé és kakaó.  Kellett az energia az elkövetkező kalandokhoz, de azért a szomszéd Pasa nevű kutyájától sem tagadtunk meg egy-két falatot.

Délelőtt 10 órakor futott ki hajónk Dinko kapitány parancsnoksága alatt, a különböző merülőhelyekre. Életem első tengeri merülése a Baba nevű világítótorony tövében volt, ahol a sós víz - azt hiszem örökre - a rabjává tett. A merülést a klub vezetője és egyben oktatónk, Imre vezette, mivel a csapatban nem én voltam az egyetlen, akinek ez volt az első "sós" merülése. A kezdeti, néhány percnyi "megilletődöttség" után egyre felszabadultabban élveztük a lebegés varázsát és csodáltuk a tengeralatti táj szépségeit. Az álmélkodásnak nyomásmérő műszerünk egyre alacsonyabb állása és a merülésvezető emelkedés parancsa vetett végett.

 

A hajóval egy csendes, békés öbölben kötöttünk ki ahol, Dinko ízletes, változatos ebédet készített az elmaradhatatlan speciális, de mindig új salátájával körítve. Az ebéd utáni sziesztát újabb merülés követte, egy újabb merülőhelyen.

 

A napot általában a középkori hangulatú városban sétálgatva és a helyi specialitásokat kóstolgatva zártuk. Találtunk egy eldugott kis kerthelyiséget, ahol remek grillezett ételeket fogyaszthattunk és az előételként felszolgált prsut (sós tengeri szélben szárított, pácolt dalmátsonka) mellé frissen sütött pizzakenyeret is kaptunk.

 

Merüléseink a későbbiekben is, minden szempontból változatosak voltak. Több alkalommal vezette csapatunkat Felletár Zsolt divemaster (merülésvezető), míg biztonságunk felett dr. Berta Beáta rescue diver (mentőbúvár) őrködött a víz alatt. A látnivaló mindig tartogatott meglepetést, újabb és újabb érdekességet, különlegességet. A színes szivárványhalak, pávahalak és földközi tengeri papagájhalak mellett nagy csapatokban közlekedtek a baráthalak (barna korallsügérek), ajakoshalak és nyálkáshalak (akik cseppet sem tűnnek nyálkásnak, de annál szebb mintázatuk és kíváncsi természetük van). A talajon tengeri uborkák, viaszrózsák (anemónák) különféle házas és szabadkopoltyús csigák, sünök, kagylók - köztük egyre több sonkakagyló - élnek. Bárhova néztünk, mindenütt nyüzsgött a változatos élet. Néhány élőlényt virágnak vagy növénynek gondoltam, amikről a határozóból kiderült, hogy bizony ő is állat. A színes moszatok, szivacsok, korallok és mohaállatok változatos formája, szemet gyönyörködtető látványt nyújtott.

 

A merölőhelyek szépségét nem lehet szavakba önteni, látni kell. Leírhatatlan az a látvány, amikor a Komponel (Templomtorony) vízalatti hegycsúcsáról a mélybe ereszkedve elénk tárul a vörös gorgóniák sötétlila erdeje, amelyek lámpánk fényében égővörösen izzanak fel. Mihez is lehetne hasonlítani azt az érzést, amikor a templomtoronyhoz tartozó kapu kék ragyogásán átúszol?

 

Minden alkalommal történt valami új, valami különleges. Egy kis polip Imre kezébe kapaszkodva kíváncsian nézegetett, majd látható élvezettel fogadta simogatásainkat. Egy másik polip az odújából vizsgálgatott minket, közeledtünkre visszahúzódva, de azért mindig ki-kitekingetve, hogy kik lehetnek ezek a furcsa, buborékoló lények. Stampedar merülőhelyen egy hatalmas polip ült a függőleges, víz alatti falon, és közeledésünk sem zavarta meg nyugalmát. Tapadókorongos, izmos karjai segítségével komótosan, de annál alaposabban vizsgálgatta a fal repedéseit, üregeit valami finom csemege után kutatva. Kissé mélyebben egy languszta csápjai álltak ki a falból. Amint észrevett minket, kiugrott és egy rákhoz illően, hátrafelé úszva tűnt el az alattunk sötétlő mélységben. Nem sokkal távolabb legalább egy méter hosszú, termetes kirnya (fűrészes sügér) vadászgatott. Buborékjaink hangja azonban menekülésre késztette, így egy pillantás alatt eltűnt a barlangokkal, földalatti csatornákkal bőven tarkított tengerfenékben. A kirnya ma már igen ritka látvány, mivel békés természete és hatalmas termete miatt könnyű és kedvelt célpontja volt a - környezeti értékekkel nem törődő - szigonyosoknak.

 

Más jellegű kalandjaink is voltak. Egy alkalommal a hajó, a falmerülésünk célpontjában kívánt lehorgonyozni, amikor is a vízbe dobott horgony a teljes lánc és kötél mennyiséggel süllyedt a tenger fenekére, mivel a vége nem volt a hajóhoz kötve. Egy másik alkalommal a biztonságunkat szolgáló dekopalack, a rajta lévő komplett reduktorral esett le a dekokötél végéről, egy meglehetősen mély vízzel bíró területen. Mindkét esemény happy enddel végződött, mert Imre és Zsolt megtalálta, és a felszínre hozta az elveszett tárgyakat, házigazdánk nem kis örömére.

 

Az élmények sokasága feledtette az idő múlását, így észrevétlenül érkezett el a búvárcsomag utolsó merülését követő kipakolás pillanata. Szomorúan rakosgattuk ki uszonyainkat a hajóról, amikor Dinko bejelentette, hogy a következő napon - amely egyébként a terv szerint pihenőnap lett volna - egy merüléssel ajándékozza meg csapatunkat. A kikötő visszhangzott örömrivalgásunktól.

 

A hazafelé vezető utunkat egy Plitvice-i kirándulással szakítottuk meg. A világörökség részét képező lépcsőzetes, vízesésekkel bőven tarkított tórendszer lenyűgözően hatott ránk. A tavak különlegességét - a vízesések sokaságán túl - a vízbe dőlt fák ágait fehérre festő mészlerakódás adja. Egy kis tavi hajózás és gyalogtúra után a 47 méteres, nagy vízesés látványával búcsúztunk a tavaktól és Horvátországtól.

 

Dági Lajos búvár