|
Búvártúra az OTP Búvár
Klubbal
2004. június 19-től 26-ig vettem részt
életem első búvártúráján az OTP Búvár Klub szervezésében, az adriai Hvar sziget környéki vizekben. A bankban folyó
klubtevékenység, a klubvezető - Lovász Imre személyisége, elkötelezettsége, a
búvárok élménybeszámolói és persze a személyes érdeklődésem vezetett oda, hogy
tavaly ősszel a klub szervezésében induló búvártanfolyamra jelentkeztem fiammal.
Az elméleti oktatást követő uszodai felkészülés egy kicsit sokkolóan hatott
rám. "Hogyan fogok felemelkedni ennyi felszerelésben?" kérdeztem egy cseppet
megilletődötten, magamtól. Mire megszoktam az uszodai körülményeket, a dorogi
tó hűvös, őszi és látótávolságban nem a Spektrum TV-ben látottakkal vetekedő
vize nyújtotta az újabb kihívást számomra. A "vizsgamerüléseket" követően
azonban már élvezettel kutattam fel a tó élővilágát, felfedezve az itt élő
rákokat, sügéreket, naphalakat, süllőket és szerencsém volt egy termetes
harcsával is "összefutni". Ekkor már megéreztem a víz alatti világ
nyújtotta szabadságot, a háromdimenziós lét először furcsa, majd lenyűgöző
varázsát. És ekkor jött a hír: a búvárklub búvártúrát szervez az Adriára.
Mennem kell. Szombaton hajnali egy órakor indultunk Imre vezetésével a Babér
utcai irodaháztól és délelőtt fél 11-kor már Split
utcáit jártuk. A komp indulásáig volt időnk, így a Diocletianus
palota ódon hangulatot árasztó falai között csodáltuk
eleink építészeti remekeit. A hatalmas komp egymás után nyelte el a felsorakozott autókat,
közte a miénket is. Két óra hajózás után kötöttünk ki Stari
Gradban, ahonnan rövid autózással jutottunk Hvar városába, ahol házigazdánk Dinko
Petrić várt ránk egy ízletes vacsorával. A következő napok azonos napirend szerint, de közel sem egyhangúan teltek. Kilenc órakor a ház árnyékos kertjében
elfogyasztottuk reggelinket - amiben minden nap szerepelt bundás kenyér, főtt
tojás, különféle felvágottak, sajtok, vaj, lekvárok (kedvencünk a
sipák, magyarul csipkelekvár volt), méz, friss ropogós
fehér valamint barna kenyér és persze narancsital, tea, kávé és kakaó. Kellett az energia az elkövetkező
kalandokhoz, de azért a szomszéd Pasa nevű kutyájától sem tagadtunk meg egy-két
falatot. Délelőtt 10 órakor futott ki hajónk Dinko
kapitány parancsnoksága alatt, a különböző merülőhelyekre.
Életem első tengeri merülése a Baba nevű világítótorony tövében volt, ahol a
sós víz - azt hiszem örökre - a rabjává tett. A merülést a klub vezetője és
egyben oktatónk, Imre vezette, mivel a csapatban nem én voltam az egyetlen,
akinek ez volt az első "sós" merülése. A kezdeti, néhány percnyi
"megilletődöttség" után egyre felszabadultabban élveztük a lebegés varázsát és
csodáltuk a tengeralatti táj szépségeit. Az álmélkodásnak nyomásmérő műszerünk
egyre alacsonyabb állása és a merülésvezető emelkedés
parancsa vetett végett. A hajóval egy csendes, békés öbölben kötöttünk ki ahol, Dinko ízletes, változatos ebédet készített az
elmaradhatatlan speciális, de mindig új salátájával körítve. Az ebéd utáni
sziesztát újabb merülés követte, egy újabb merülőhelyen. A napot általában a középkori hangulatú városban sétálgatva és a
helyi specialitásokat kóstolgatva zártuk. Találtunk egy eldugott kis
kerthelyiséget, ahol remek grillezett ételeket fogyaszthattunk és az
előételként felszolgált prsut (sós tengeri szélben
szárított, pácolt dalmátsonka) mellé frissen sütött pizzakenyeret
is kaptunk. Merüléseink a későbbiekben is, minden szempontból változatosak
voltak. Több alkalommal vezette csapatunkat A merölőhelyek szépségét nem lehet
szavakba önteni, látni kell. Leírhatatlan az a látvány, amikor a Komponel (Templomtorony) vízalatti
hegycsúcsáról a mélybe ereszkedve elénk tárul a vörös gorgóniák
sötétlila erdeje, amelyek lámpánk fényében égővörösen izzanak fel. Mihez is
lehetne hasonlítani azt az érzést, amikor a templomtoronyhoz tartozó kapu kék
ragyogásán átúszol? Minden alkalommal történt valami új, valami különleges. Egy kis
polip Imre kezébe kapaszkodva kíváncsian nézegetett, majd látható élvezettel
fogadta simogatásainkat. Egy másik polip az odújából vizsgálgatott minket, közeledtünkre visszahúzódva, de azért mindig ki-kitekingetve,
hogy kik lehetnek ezek a furcsa, buborékoló lények. Stampedar
merülőhelyen egy hatalmas polip ült a függőleges, víz
alatti falon, és közeledésünk sem zavarta meg nyugalmát. Tapadókorongos, izmos
karjai segítségével komótosan, de annál alaposabban vizsgálgatta a fal
repedéseit, üregeit valami finom csemege után kutatva. Kissé mélyebben egy
languszta csápjai álltak ki a falból. Amint észrevett minket, kiugrott és egy
rákhoz illően, hátrafelé úszva tűnt el az alattunk sötétlő mélységben. Nem
sokkal távolabb legalább egy méter hosszú, termetes kirnya
(fűrészes sügér) vadászgatott. Buborékjaink hangja azonban menekülésre
késztette, így egy pillantás alatt eltűnt a barlangokkal, földalatti
csatornákkal bőven tarkított tengerfenékben. A kirnya
ma már igen ritka látvány, mivel békés természete és hatalmas termete miatt
könnyű és kedvelt célpontja volt a - környezeti értékekkel nem törődő - szigonyosoknak. Más jellegű kalandjaink is voltak. Egy alkalommal a hajó, a
falmerülésünk célpontjában kívánt lehorgonyozni, amikor is a vízbe dobott
horgony a teljes lánc és kötél mennyiséggel süllyedt a tenger fenekére, mivel a
vége nem volt a hajóhoz kötve. Egy másik alkalommal a biztonságunkat szolgáló dekopalack, a rajta lévő komplett reduktorral esett le a dekokötél végéről, egy meglehetősen mély vízzel bíró területen.
Mindkét esemény happy enddel
végződött, mert Imre és Zsolt megtalálta, és a felszínre hozta az elveszett
tárgyakat, házigazdánk nem kis örömére. Az élmények sokasága feledtette az idő múlását, így észrevétlenül
érkezett el a búvárcsomag utolsó merülését követő kipakolás pillanata.
Szomorúan rakosgattuk ki uszonyainkat a hajóról, amikor Dinko
bejelentette, hogy a következő napon - amely egyébként a terv szerint pihenőnap
lett volna - egy merüléssel ajándékozza meg csapatunkat. A kikötő visszhangzott
örömrivalgásunktól. A hazafelé vezető utunkat egy Plitvice-i kirándulással
szakítottuk meg. A világörökség részét képező lépcsőzetes, vízesésekkel bőven
tarkított tórendszer lenyűgözően hatott ránk. A tavak különlegességét - a
vízesések sokaságán túl - a vízbe dőlt fák ágait fehérre festő mészlerakódás
adja. Egy kis tavi hajózás és gyalogtúra után a 47 méteres, nagy vízesés
látványával búcsúztunk a tavaktól és Horvátországtól. Dági Lajos búvár |
||||