"Egy csodálatos barátság kezdete" (Horvátország, Krk sziget, 2002. június 7-10.)

Június 7-én, péntek este zuhogó esőben érkezünk meg Krk városkába, amely a hasonló nevű kopár, ám merülőhelyekben annál gazdagabb sziget déli csücskén helyezkedik el. Házigazdánk elmondása szerint az előző héten - az ilyenkor szokásos időjárásnak megfelelően - hét ágra sütött a nap, ám ez most kevéssé vigasztal bennünket. Az előttünk álló kalandok izgalmától fűtve és kedvezőbb idő reményében térünk nyugovóra.

Másnap reggel szikrázó napsütésre ébredünk. Az utakon és az apartmanházak kertjeiben már nyomát sem látni az éjszakai zivatarnak, a levegő ugyanakkor üde és illatos.

Gyors reggeli és a merülési engedélyek beszerzése után bepakolunk, és már indulunk is az első napra tervezett partszakasz felé. A hely egy Baska nevű falu határában található, mintegy 20 percnyire Krk-től. Ideális gyakorlóhely: a vízbe egy kavicsos lejtőn lehet besétálni, nem mélyül túl gyorsan, így vannak sekélyebb részei is, mindemellett számos látnivalót kínál a víz felett és alatt egyaránt. Nagyjából mintha a Balaton felett néznénk el észak felé, a partról nézve csodálatos látványt nyújtanak a kontinens szemközt magasodó kopár hegyvonulatai, méretben természetesen túlszárnyalva a magyar táj léptékeit. A vízszint alá szállva tengeri sünök, sügérek, kőhalak, polipok, és változatos alakú sziklák kínálnak látnivalót. Lassanként magunkra öltjük a felszerelést, és immár alkalmazkodva a vízi létformához - ám egyszersmind elveszítve ügyességünket a szárazföldön - esetlen pingvinmozgással lebaktatunk a vízhez.

Kis csapatunk hat tagból áll: Imre, az oktatónk s egyben a merülés vezetője, egy másik tapasztalt búvár, és négy kezdő. Ez nem kis feladatot ró a merülésvezetőre, mivel egy gyakorlott búvár támogatásával ugyan, de mégis mind a négyünket szemmel kell tartania a víz alatt. A felszínen elúszunk az OTP Diving Club sok tengert megjárt bójájáig (amelyet előzőleg Imre lehorgonyzott), majd a párok kijelölése és az "ok" jelzés leadása után megkezdjük a merülést a 21 °C-os, kristálytiszta vízben. Az 5-6 méter mélyen található feneket megközelítve megpróbáljuk beállítani a lebegőképességünket. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy míg a két gyakorlott búvár egy méterre lebeg az aljzat felett, addig mi ellibikókázunk egy darabig, mire sikerül nagyjából egyensúlyba kerülnünk. Van aki a tengerfenékhez, van aki inkább a vízfelszínhez vonzódik. Most végre a saját bőrünkön érezzük mindazt, amit az elméleti órákon és az uszodában megtanultunk: a lebegés képességének elsajátítása nélkül a búvár sajnos egyhamar kődarabbá, avagy rakétává válhat. A kezdeti nehézségek után végül kezdetét veszi víz alatti felderítő utunk. Változatos táj siklik el alattunk, s közben észre sem vesszük, hogy 11 méter mélyre értünk. Mivel a víz fénytörésének hatására itt már kezd eltűnni a vörös színkomponens, Imre időnként rávilágít lámpájával egy-egy érdekesebb sziklára vagy korallra, amelyek ennek hatására élénk színekben kezdenek pompázni előttünk. A sziklaüregek homályában közeledtünkre meg-megmozdul valami, és egy alkalommal merülőtársammal megpillantunk egy polipot is. A lábasfejű azonban sajnos megbújik egy üregben, így nem csodálhatjuk meg sajátos, pulzáló mozgását. A merülés nagyjából egy óráig tart, azonban egyszer rövid időre felszínre kell jönnünk, így kompjútereink két részre választják. A partra visszaérve pihenő és étkezés következik, no meg élménybeszámoló és beszélgetés mindarról, amit odalent a fizika és a biológia által ránk kényszerített némaság miatt nem tudtunk megtárgyalni. Délután újabb merülésre kerül sor ugyanezen a helyen, további látnivalókkal és izgalmakkal fűszerezve, ám ezúttal már 16,5 méterre merészkedünk.

Második nap reggel kevésbé kedvező az idő: borult az ég, és nemsokára elered az eső. Terveink szerint a cél Sv. Marak, ám mivel meglehetősen hűvös is van, kompromisszumot kötünk. Összepakoljuk a felszerelést és elindulunk a merülőhely irányába, viszont útba ejtünk egy cseppkőbarlangot, amelyről Imre hallott korábban. Viszonylag könnyen oda is találunk, és egy dombtetőn álló, apró, jellegtelen épületen keresztül alászállunk - ezúttal a föld gyomrába. A barlang nem túlságosan nagy, azonban a cseppkövek látványosak. Az idegenvezető elmondása szerint több feltárt és a nagyközönség által látogatható barlang található a szigeten. Ebben állítólag korábban kalózok tanyáztak és rejtették el zsákmányukat, innen a neve is: Gyöngy-barlang. Mire a felszínre érünk, kissé felszakadoznak a felhők, úgyhogy irány a merülőhely. Most csak egy német és egy szlovák társaság van itt rajtunk kívül, de főszezonban alig lehet itt mozdulni a búvároktól – magyarázza Imre, aki már rengetegszer megfordult itt. A vízbe ki-ki ízlése szerint mehet be: vagy egy kavicsos lejtőn besétálva, vagy egy sziklás partszakaszról óriáslépéssel. Többnyire ez utóbbit választjuk, tekintve hogy kezdőként ezt még nem próbáltuk. A merülés közel egy óráig tart, amely során 16 méterről fokozatosan felfelé haladva egy csodálatos sziklafal mellett úszunk el. A fal nyüzsög az élettől: számos halfaj, csiga, szivacs és tengeri növény tárul a szemünk elé, legtöbbjüknek azonban a nevét sem tudjuk. Ekkor döntöm el: minél előbb beszerzek egy határozót, hogy végre nevén is tudjam nevezni, amit láttam. A visszafelé úton egy kisebb polippal is találkozunk, amely egyikünk uszonyától felzavarva menekülni kezd, sötét tintát lövellve ki magából. A merülés után még maradunk egy ideig, van aki úszik egyet, mások a partmenti sziklák élővilágát tanulmányozzák ABC-vel.

Harmadik nap Glavotoknak vesszük az irányt. A merülőhelynek az a része, amelyet bejárunk, egy csendes kikötő mellett található, egyenletesen mélyülő homokpad. A tengerfeneket sok helyütt posidonia, vagyis neptunfű borítja, Imre elmondása szerint azonban az elmúlt évek során kiritkult ez a víz alatti "erdő". A neptunfű közel 400 féle élőlénynek nyújt otthont, így joggal remélhetjük, hogy ezek közül legalább néhánnyal találkozhatunk. A merülés másik célja, hogy a kezdő csapat nagyobb mélységig eljusson, és továbbfejlessze manőverező képességét. Ahogy haladunk lefelé, a víz érezhetően hűlni kezd, míg végül már csak 17 °C-os. Ekkorra azonban már elérjük a merülés legmélyebb pontját, a 30 méteres mélységet. Eltöltünk itt némi időt, majd lassan elindulunk visszafelé. Mivel a "dolog nehezén" már túlvagyunk, most már felszabadultabban és kíváncsian kutatjuk a posidonia-erdő lakóit. Több féle nyálkáshalra és egyéb érdekességre akadunk, a "tisztásokon" csillagok heverésznek. Fölfelé jövet egy utolsó pillantást vetünk alulról a kikötőben lehorgonyzott hajókra, majd lassan - és kissé nehéz szívvel - visszatérünk a fény, a hangok és az emberek világba.

E rövid, ám emlékezetes túra mindannyiunkat felejthetetlen élményekkel ajándékozott meg. Olyan helyeken jártunk, mint azelőtt sohasem, illetve olyan élőlényeket csodálhattunk meg természetes életkörülményeik között, amelyeket korábban csak az állatkertben vagy a tévében láthattunk. Szembesültünk ugyanakkor a búvárkodás nehézségeivel is: a lebegőképesség fontosságával, a hideggel, és azzal az izgalommal vegyes szorongással, amelyet az ember a természet titkainak ellesése közben érez a mélyben. Ki az, akinek a tenger iránti szeretetét mindez ne lobbantaná lángra?

Dóczy Balázs